A középkori román államok létrejötte
A XIII. – XIV. századok a románság történetének fontos szakaszát képezik. Ebben a korban jönnek létre Havasalföld és Moldva, mint román államok. Szintén ez az az időszak, amikor a román államok kivívják függetlenségüket, lerázva a Magyar Királyság fennhatóságát. Az államok létrehozása után az államszervezés feladatát is sikerül megoldani legkésőbb a XIV. század végére. Ebben a fejezetben az államalapítások és az államszervezés problémájával foglalkozunk részletesebben.
Havasalföld
A Kárpátokon kívül eső, románok által lakott területeken már a XIII. század előtt is léteztek olyan politikai egységek, amelyek a Magyar Királyság fennhatósága alá tartoztak. Havasalföld esetében jól ismerjük ezeket a kis politikai egységeket, hiszen az 1247-ben kiadott Johannita Adománylevél tételesen felsorolja őket: Litovoi vajdasága az Olt bal partján terült el, Seneslau vajdasága az Olt jobb partján, és ezeken kívül léteztek még a Ioan (János) és Farcaș (Farkas) által vezetett kenézségek is. Ezek a miniállamok vagy államalakulatok magyar fennhatóság alatt voltak, a Magyar Királyságnak fizettek adót, és azért kell őket ismernünk, mert alapjait képezik a független román állam, Havasalföld létrehozásának.
Valamikor 1272. és 1275. között Litovoi vajda megtagadta a Magyar Királyság felé az adófizetést, és ezzel lényegében függetlenítette magát. A mai napig nem tisztázott, hogy ugyanarról a Litovoiról van-e szó, aki a Johannita Adománylevélben is szerepel, vagy egy másik, hasonló nevű vajdáról, de ez nem is annyira lényeges, mivel ez a Litovoi is az Olt bal partján fekvő területnek volt a vezetője. A magyarok természetesen nem hagyták annyiban a dolgot, és 1277.-ben megsemmisítő vereséget mértek az engedetlen vajdára, aki az ütközetben életét vesztette. Testvére, Bărbat, magyar fogságba esett, és csak súlyos váltságdíj kifizetése után nyerte vissza szabadságát. Ő lett Litovoi utóda a vajdai székben, és – tanulva az esetből – egész uralkodása alatt a magyarokhoz hű politikát folytatott. Ezzel meghiúsult az első próbálkozás a függetlenség kivívására.
A dolog azonban nem maradt annyiban. A XIII. század végén egy, a krónikákban szereplő, mindazonáltal mitikus román személyiség tűnt fel a történelem színpadán, a Fogarasból származó Fekete-Vajda, vagy, ahogy a román történelem ismeri: Negru-Vodă din Făgăraș. Ő lesz az, aki az 1200-as évek végén Fogarasból eltávozva átkel a Kárpátokon, és Câmpulung térségében saját államot alapít. Ez a motívum a román tradícióban külön megnevezést kap: descălecat. A fogalom „átnyergelést”, „a hegyeken történő átkelést”, „letelepedést” vagy „államalapítást” is jelent. Moldva létrehozása kapcsán szintén találkozunk egy hasonló eseménnyel, melyet ugyanezzel a fogalommal neveznek a román történelemben. Az állam megalapítása után Fekete-Vajda fokozatosan kiterjesztette hatalmát keleti és nyugati irányban egyaránt, illetve létrehozta saját fővárosát, Curtea de Argeșt.
Az alapítást az államszervezés követte, vagyis az állam működéséhez elengedhetetlen világi és egyházi intézmények létrehozása. Ezt a munkát maga az államalapító kezdte, de csak utóda, Basarab vajda fejezte be, akinek születési évszáma ismeretlen, halálának évét azonban ismerjük: 1352. Basarab felvette a „mare voievod” (nagy vajda) titulust, amellyel azt fejezte ki, hogy ő Havasalföld legmagasabb rangú ura. Erre meg is volt minden alapja, hiszen országának határait Keleten kitolta a Prut és Dnyeszter folyók közének déli részére is, amelyet mai napig róla neveznek Besszarábiának. Az ő idejétől a magyar források országát „terra Bazarab” (Basarab országa) vagy „terra transalpina” (a hegyeken túli ország) néven említik, ezzel elismerve egy önálló állam létezését a Kárpátok és Duna között.
Havasalföld létrehozásának nagyban kedveztek a nemzetközi politikai tényezők is. A magyar állam a XIII. században többnyire gyengélkedett, hiszen sorozatos csapások érték: egyrészt a tatárjárás 1241 – 1242-ben, másrészt az Árpádház kihalása 1301.-ben. Ezek miatt a magyarok nem tudtak elegendő figyelmet és energiát szentelni a Kárpátokon kívül eső térségek eseményeire. Ezen kívül miután Fogaras, mint fontos erdélyi román központ elveszíti autonómiáját, az itt elő lakosság nagy része átkel a hegyeken. Ezzel az államalapító vajdák jelentős emberanyaghoz jutnak. A magyarok azonban nem mondtak le a kérdéses területről, és ebben a római pápa is támogatta őket, aki nem nézte jó szemmel egy olyan önálló állam létezését a Balkán északi részén, amelynek lakossága görög-keleti és nem római-katolikus. Basarab 1324-ben kénytelen-kelletlen elfogadta a magyar fennhatóságot, cserében Anjou Károly – Róbert magyar király elismerte a havasalföldi területek egységét. Ennek ellenére a magyarok 1330-ban megpróbálják meghódítani Havasalföldet, de Basarab a Posada nevű hegyszorosban vereséget mér a magyar seregre. Ezek után a magyarok soha többé nem tudták hatalmukat kiterjeszteni a Kárpátoktól Délre eső területekre.
Basarab utóda, Nicolae Alexandru (1352 – 1364) már „singur stăpânitor”-nak, vagyis egyedüli úrnak nevezte magát. Ez a titulus a függetlenség kifejezője, és minden későbbi havasalföldi uralkodó viselte a címet. A függetlenség egy másik jele a havasalföldi Görög-keleti (ortodox) Egyház létrehozása (Mitropolia Ortodoxă a Țării Românești), amely a konstantinápolyi pátriárkának volt alárendelve.
Nicolae Alexandru fia, Vladislav-Vlaicu (1364 – 1377) visszaverte a Magyar Királyság utolsó hódító próbálkozását, majd 1368-ban egyezményt kötött a magyarokkal. Az egyezmény értelmében Vladislav-Vlaicu a magyar király vazallusa lett, és cserébe hűbérbirtokként megkapta a Szerémi Bánságot és Fogarast. Ez azonban csak az uralkodó személyének a függése, az ország nem kerül alávetett helyzetbe.
Moldva
Havasalföldhöz hasonlóan Moldva esetében is létezik egy olyan történelmi tradíció, amely az állam létrehozását meséli el. Moldva esetében azonban csak nagyon kevés adattal rendelkezünk az alapítás előtti időkről. Egy 1322-es dokumentum megemlíti, hogy éltek itt helyi hatalmasságok, nevüket azonban nem jegyzi meg. Ezek a hatalmasságok valószínűleg kenézek vagy vajdák lehettek.
Az önálló Moldva létrehozásának első lépése a tradíció szerint a Máramarosból származó Dragoș vajda letelepedése (descălecatul lui Dragoș), aki hadseregével a magyar király parancsából átkelt a Kárpátokon, hogy megtámadja a tatárokat. A hadjárat után azonban nem tért haza, hanem létrehozta Moldvát, egy őrgrófságot – vagy, ahogy a korszakban nevezték, márkát. Az őrgrófság feladata a Magyar Királyság védelme volt a Keletről érkező államok ellen. Dragoș fokozatosan átvette a hatalmat a szomszédos területek fölött és megalapította a fővárost, Baia-t. Ez az állam természetesen magyar fennhatóság alá tartozott.
Az önállóság megszerzésére a XIV. század második feléig várni kellett. 1364-ben egy Bogdan nevezetű máramarosi román vajda kelt át a Kárpátokon és vált a magyarok ellen kitört felkelés vezetőjévé. Bogdannak nyomós okai voltak erre a lépésre: Nagy Lajos király ugyanis olyan rendeletet adott ki, melynek értelmében a Magyar Királyságban csak az viselhetett nemesi rangot, aki római-katolikus vallású volt. Ezzel mintegy „lefejezte” az erdélyi románságot, megszüntette autonómiájukat. Bogdan tehát átkelt a Kárpátokon, elűzte Dragoș utódait és kikiáltotta Moldva függetlenségét. A magyarok által szervezett büntető-hadjáratot visszaverte.
Bogdan utódai úgy próbáltak meg védekezni a magyar terjeszkedő politika ellen, hogy felkarolták a római-katolikus vallást. Így szerették volna a pápa jóindulatát megkapni és megakadályozni egy esetleges keresztes hadjárat szervezését a moldvai román ortodoxok ellen. 1387-ben I. Péter vajda (Petru I. Mușat - 1377 - 1392) a magyar veszély kivédése érdekében egyezményt kötött a másik nagyhatalommal, a Lengyel Királysággal. Az esetleges védelemért cserébe a moldvai uralkodó a lengyel király vazallusává vált. Szintén ő volt az, aki megalapította a moldvai Ortodox Egyházat, amit a konstantinápolyi pátriárka azonban csak később, Alexandru cel Bun (1401 – 1402) idejében volt hajlandó elismerni.
Dobrudzsa
Dobrudzsa meglapítása szintén a XIV. században történt. Ekkor jött létre egy olyan nagyobb állam, amely az X. századtól itt található kisebb államalakulatokat egyesítette. Dobrudzsa központja a ma Bulgáriában található „terra Cavarna” (románul „țara Cavarnei”) volt. Három uralkodó nevét ismerjük: Balica (kb. 1346 – 1354), Dobrotici (1354 – 1386) és Ivanco (1386 – 1391). Államszervező munkája és hosszú uralkodása miatt Dobrudzsát Dobroticiról nevezték el. Ivanco halála után Mircea cel Bătrân havasalföldi uralkodó rövid ideig kiterjeszti hatalmát Dobrudzsára, de rövidesen a terület oszmán török fennhatóság alá kerül.
Államszervezés a XIV. – XV. századokban
A fent említett történelmi események nem tették lehetővé a XIII. és XIV. századokban egy egységes román állam létrehozását. Annak ellenére, hogy a románok a középkorban két különböző államban kényszerültek élni, amelyek története gyakran különbözik, szervezetileg ezek az államok több hasonlóságot is mutatnak. Földrajzi fekvésüknek köszönhetően Moldva és Havasalföld Kelet és Nyugat kulturális befolyása alá is tartoztak. Mindkét országon olyan fontos kereskedelmi utak vezettek át, amelyek nem csak óriási bevételhez juttatták a kincstárat, de amelyeken Keletről és Nyugatról olyan kulturális és politikai eszmék is érkeztek, amelyek befolyásolták mindkét állam további fejlődését is. Ilyen szempontból Bizánc sokkal többet nyomott a latban, spirituálisan és intézmények szempontjából Moldva és Havasalföld keleti jegyeket mutat.
Moldvát és Havasalföldet a vajda vezette, aki a következő címeket használta: nagy vajda és egyedüli uralkodó (mare voievod și domn singur stăpânitor). Ez azt jelentette, hogy ő volt a hadsereg legfőbb vezetője (voievod), az egész ország uralkodója (domn) és minden idegen hatalomtól független (singur stăpânitor). Basarab és I. Péter dinasztialapítók is voltak. Havasalföldön a Basarab-dinasztia (Basarabii), Moldvában pedig a Mușat-dinasztia (Mușatinii) létrejötte kapcsolható nevükhöz. A vajdák jogi- és törvénykezési jogkörrel is rendelkeztek, vagyis ők voltak a legfőbb bírók és ők határozták meg a törvényeket is. Ezen kívül csak ők verethettek pénzt is. Az első érméket Havasalföldön Vladislav-Vlaicu, Moldvában pedig Petru Mușat adták ki.
A legfontosabb döntések az Uralkodói Tanácsban vagy Koronatanácsban dőltek el (Sfatul domnesc). A Tanács tagjai az uralkodón kívül a legmagasabb tisztségeket betöltő bojárok és a papi rend legfelső vezetői, a mitropolita és a püspökök voltak. A Tanács tagjai a következő tisztségeket viselték:
- Marele ban al Olteniei (csak Havasalföldön) – Olténia bánja, az uralkodó után a második legfontosabb ember;
- Portarul de Suceava (csak Moldvában) - az uralkodó után a második legfontosabb ember;
- Marele vornic de Țara de Sus és Marele vornic de Țara de Jos (csak Moldvában) – törvényhozói jogkörrel felruházott tisztségviselő;
- Marele logofăt – a kancellária vezetője;
- Marele spătar – fontos katonai vezető, az uralkodó fegyvernöke vagy fegyverhordozója;
- Marele paharnic – főpohárnok, az uralkodó pincéinek adminisztrátora;
- Marele comis – főlovász, az uralkodó istállóinak felügyelője, katonai szerepkör;
- Marele stolnic – az udvar ellátásáért felelős személy;
- Marele postelnic – a diplomácia vezetője;
- Marele vistier – kincstárnok, az állam pénzügyeinek irányítója.
Ezeknek a tisztségeknek a gyűjtőneve románul dregătorie (egyes szám), dregătorii (többes szám).
Különleges esetekben – háború, új uralkodó választása – összehívták az Országgyűlést (Adunarea țării), ahol a társadalom minden rendjének a képviselői jelen voltak. Mivel csak a szabad emberek voltak elismerve ebben az időben, a függő parasztok nem képviseltették magukat az Országgyűlésben. A résztvevők tehát a bojárság (nemesség), a klérus (papság), a városlakók és a szabad parasztok képviselői voltak.
Az ország védelmét a bojárok által felállított hadtestek látták el, de szükség esetén összehívták a nagy hadsereget (oastea cea mare), amelyben részt vett az ország minden olyan férfija, aki képes volt fegyvert fogni és forgatni.
A feljebb felsorolt legfontosabb tisztségviselők, a vajda katonái és szolgái közösen az Uralkodói Udvart alkották (Curtea domnească). A vajdák udvarukat a fontosabb városokban állították fel. Havasalföldön ilyen városok voltak Curtea de Argeș és Târgoviște, Moldvában pedig Baia, Siret és Suceava. Az udvarban működött a kancellária is (cancelarie), ahol a hivatalos dokumentumokat állították ki. Szintén a kancellária feladata az uralkodó hivatalos levelezésének a lebonyolítása az országon belül és más államok felé egyaránt.
A bojárok feltétlen hűséggel és szolgálattal tartoztak a vajda felé s ezért jelentős birtokokat kaptak hűbérbe. Az árulást (hiclenie) fő- és jószágvesztéssel „jutalmazták” az uralkodók.
Egyik országban sem tudunk írott törvényekről egészen a XVI. századig. A törvénykezés és bíráskodás eddig a korig a hagyományok, a szájhagyomány alapján történt (dreptul pământului). Mindkét ország irányítását, vezetését úgy oldották meg, hogy a területet közigazgatási egységekre osztották fel, amelyek nevei Havasalföldön județe, Moldvában ținuturi.
Ez a típusú államszervezés – ismét hangsúlyozzuk – bizánci mintákat tükröz, ami jól mutatja, hogy a középkorban Moldva és Havasalföld, bár a Lengyel Királyságon és a Magyar Királyságon keresztül aktív kapcsolatot tartottak fenn Európa nyugati államaival, mégis sokkal inkább a keleti Bizánchoz vagy Kelet-római Birodalomhoz közelítettek politikailag és vallási szempontból is.